Sikítva ébredtem… hideg verejtékemben úszom, hideg szél fúj az ablakon, át a lakáson. Jamie nincs mellettem. Hol van? Kapok a telefonomhoz, sem egy üzenet, sem egy hívás, semmi. Hol van a párom, akinek mellettem kellene lennie?

Bolyongok egy világban, ahol magamra maradtam. Azt álmodom, bántanak. Kristóf bánt. Jamie-t keresem, kétségbeesetten, de ő nem tesz semmit. Azt sem tudom hol van. Egyedül vagyok.

Ennek nem lesz jó a vége! Félek. Egy ismerős kéz nyúlik felém, de nem akarom!

– Csak had’ érjek hozzád! – kéri, de az ágyon, ahol előttem fekszik keresztben, csúszom hátrább. Valaminek nekiütközöm, rettegek. A mögöttem lévő ember mond valamit, de nem értem, csak ahogy Kristóf előttem fekszik, nem akarom látni sem...

Itt fekszik mellettem. Szakálla összevissza kócolódva, amit olyan gondosan fésülget, haját megint le kéne vágnom… nincs kedvem felkelni sem, csupán odabújnék meztelen hátához, hogy érezzem puha bőrének szédítő illatát.

Egy mentőautó száguld el a közeli úton, víjjogva, mint valami madár, közben a villamos csikorgását hallani. A szellő kellemesen befúj, végre hagy minket aludni, ugyanis eddig vagy nagyon meleg volt bent, nem járt a szél az emeletre, vagy olyan hideg, hogy a lakás vacogva csapta be az ablakokat. Mintha valami pléd lett volna, magára húzza ha fázik.

Eszembe jutott, mikor Jamie még csak udvarolt; verseket mondott. Késő éjszakánként hallgattam megnyugtató hangját, amivel folyamatosan játszadozott...