Sikítva ébredtem… hideg verejtékemben úszom, hideg szél fúj az ablakon, át a lakáson. Jamie nincs mellettem. Hol van? Kapok a telefonomhoz, sem egy üzenet, sem egy hívás, semmi. Hol van a párom, akinek mellettem kellene lennie?

Bolyongok egy világban, ahol magamra maradtam. Azt álmodom, bántanak. Kristóf bánt. Jamie-t keresem, kétségbeesetten, de ő nem tesz semmit. Azt sem tudom hol van. Egyedül vagyok.

Ennek nem lesz jó a vége! Félek. Egy ismerős kéz nyúlik felém, de nem akarom!

– Csak had’ érjek hozzád! – kéri, de az ágyon, ahol előttem fekszik keresztben, csúszom hátrább. Valaminek nekiütközöm, rettegek. A mögöttem lévő ember mond valamit, de nem értem, csak ahogy Kristóf előttem fekszik, nem akarom látni sem...

Nincs értelme a csipkés tangának, ahogy a fűzőnek sem, ha azt látom, hogy este nyitva a lencsetartód. Mit tegyek, ha a géped kikapcsolva hever a kanapén, és a párna is csak az illatodat őrzi? Nem forgolódsz mellettem, nem látom azokat a pici, sós gyöngyöket a homlokodon, amiket úgy utálok, ha rám kened.

Nyomott csend ül a lakáson, mintha csak édesen aludnál, ölelve a kispárnát, holott csak a tányért hagytad magad után üresen, árválkodva a konyhapulton, benne a villával. Én sütöttem a sütit, amit olyan gyorsan megettél, mintha annak nem is ott lenne a helye, hanem a hasadban. Szeretem, ha megeszed a főztöm, vagy amit sütök, végre büszke lehetek magamra; anyu, azt is szereti valaki, amit én csinálok!

Büszkeség? Meglehet...