Sikítva ébredtem… hideg verejtékemben úszom, hideg szél fúj az ablakon, át a lakáson. Jamie nincs mellettem. Hol van? Kapok a telefonomhoz, sem egy üzenet, sem egy hívás, semmi. Hol van a párom, akinek mellettem kellene lennie?

Bolyongok egy világban, ahol magamra maradtam. Azt álmodom, bántanak. Kristóf bánt. Jamie-t keresem, kétségbeesetten, de ő nem tesz semmit. Azt sem tudom hol van. Egyedül vagyok.

Ennek nem lesz jó a vége! Félek. Egy ismerős kéz nyúlik felém, de nem akarom!

– Csak had’ érjek hozzád! – kéri, de az ágyon, ahol előttem fekszik keresztben, csúszom hátrább. Valaminek nekiütközöm, rettegek. A mögöttem lévő ember mond valamit, de nem értem, csak ahogy Kristóf előttem fekszik, nem akarom látni sem. Átölel valaki, mögülem nyúl át a mellkasomon, még jobban magához húz, eltakarom a szemem.

Felébredtem. Világos van, Az ágy üres mellettem, a takaró ugyanúgy összekuszálva, ahogy tegnap este hagytam, a párna is, a töltőzsinórok is. Jamie nem jött haza. Ugyan hol lehet?

– Kicsim, ébredj! Kicsim! – nyögve ébredek, megrémülök a mellettem fekvő, világos bőrű alaktól. Masszív, erős, fáradt szemekkel néz rám.

– Rosszat álmodtam, Kristóf bántott! – majdnem sírva fakadtam, de Jamie átölelt.

Bárcsak mindig átölelne, ha szükségem van rá!

2017. 08. 19.