Itt fekszik mellettem. Szakálla összevissza kócolódva, amit olyan gondosan fésülget, haját megint le kéne vágnom… nincs kedvem felkelni sem, csupán odabújnék meztelen hátához, hogy érezzem puha bőrének szédítő illatát.

Egy mentőautó száguld el a közeli úton, víjjogva, mint valami madár, közben a villamos csikorgását hallani. A szellő kellemesen befúj, végre hagy minket aludni, ugyanis eddig vagy nagyon meleg volt bent, nem járt a szél az emeletre, vagy olyan hideg, hogy a lakás vacogva csapta be az ablakokat. Mintha valami pléd lett volna, magára húzza ha fázik.

Eszembe jutott, mikor Jamie még csak udvarolt; verseket mondott. Késő éjszakánként hallgattam megnyugtató hangját, amivel folyamatosan játszadozott. Wass Alberttől Ady Endréig, Radnóti Tétova ódáján át Csokonai reményéig, amit élvezet volt hallgatni, annak ellenére, hogy volt, amit nem ismertem, vagy nem szerettem, másokat én is vele mondtam. Most pedig egy ágyban fekszünk, egy párként, szövetségesekként, a jövőért. Szeretem őt, minden szeszélyével, mirinda szeletestől, grillkolbászostól, még akkor is, ha alig találkozunk néha napokig, vagy csak egy puszira van idő.

Még mindig alszik, valamikor hajnalban ért haza. Lemenjek a pékségbe reggelit venni neki? Vagy csináljak rántottát, jó sok virslivel, ahogy szereti? Legjobb lesz, ha hagyom aludni.

2017. július 27.