Nincs értelme a csipkés tangának, ahogy a fűzőnek sem, ha azt látom, hogy este nyitva a lencsetartód. Mit tegyek, ha a géped kikapcsolva hever a kanapén, és a párna is csak az illatodat őrzi? Nem forgolódsz mellettem, nem látom azokat a pici, sós gyöngyöket a homlokodon, amiket úgy utálok, ha rám kened.

Nyomott csend ül a lakáson, mintha csak édesen aludnál, ölelve a kispárnát, holott csak a tányért hagytad magad után üresen, árválkodva a konyhapulton, benne a villával. Én sütöttem a sütit, amit olyan gyorsan megettél, mintha annak nem is ott lenne a helye, hanem a hasadban. Szeretem, ha megeszed a főztöm, vagy amit sütök, végre büszke lehetek magamra; anyu, azt is szereti valaki, amit én csinálok!

Büszkeség? Meglehet. Bosszú? Azok felé, akik nem ehetnek abból a kelt kalácsból, amit a két kezemmel gyúrtam le, fél délután dagasztottam, formáltam, töltöttem, aminek az illata belengte a lépcsőházat… amit Jamie pár perc alatt behabzsolt.

Most egyedül vagyok. Tépelődöm, vajon meddig kell egyedül lennünk, hogy végre együtt lehessünk? Összevisszaság az egész: vagy el van mosogatva, vagy ki van mosva, esetleg napokig szárad a ruha, mert nem égethetem oda azt, amit főzök. Megeszem a főztöm, ha napokig szenvedek is vele, míg ki nem találok valami új receptet, amit talán máskor is megfőzhetek, jobbik esetben Jamie-nek is ízlik. Igen, ez lenne a legjobb.

2017. július 25.