Itt fekszik mellettem. Szakálla összevissza kócolódva, amit olyan gondosan fésülget, haját megint le kéne vágnom… nincs kedvem felkelni sem, csupán odabújnék meztelen hátához, hogy érezzem puha bőrének szédítő illatát.

Egy mentőautó száguld el a közeli úton, víjjogva, mint valami madár, közben a villamos csikorgását hallani. A szellő kellemesen befúj, végre hagy minket aludni, ugyanis eddig vagy nagyon meleg volt bent, nem járt a szél az emeletre, vagy olyan hideg, hogy a lakás vacogva csapta be az ablakokat. Mintha valami pléd lett volna, magára húzza ha fázik.

Eszembe jutott, mikor Jamie még csak udvarolt; verseket mondott. Késő éjszakánként hallgattam megnyugtató hangját, amivel folyamatosan játszadozott...

Mit jelent neked az a sárga, büdös kis növényke, ami minden parkban ott van? Minden utcán, téren, járdán, útszegélyen. Nekem az otthont; anyu nyírja a füvet, szenved a vezetékkel, te pedig elé szaladsz, a térig érő fűbe veted magad, és letéped a leghosszabb szárú virágot. Aztán mellette megtalálod a még annál is hosszabb szárút, amit odateszel, előtte áthúzod, és mögé fogod a kis kezeddel, de el ne engedd! Még csak pár szálad van, ebből még nem lesz koszorú!
Kígyózik mögötted a fűben egy sárgászöld, kötélnek tetsző tárgy, ám, ha hozol egy kis darab cérnát, én összekötöm neked, hogy a kis fejedre tehesd. Így ni! Gyönyörű vagy, kis Hercegnőm!
Meséltem már a három pillangó történetét? Tágra nyílt szemekkel nézel rám, míg hallga...

 Csörömpölve csattant a tányér a krémszínű taposóra. Torkom szakadtából ordítottam Jamie-vel, legszívesebben mezitláb tapostam volna a cserepekbe, inkább gyötörjön a testi fájdalom, mint az, ami most történt.
– Eszemben sincs elbaszni a barátságomat vele! Egyszer már megjártam ezt, még egyszer nem fogom!
Jamie zöld szemeiben valami idegent láttam, értetlenséget, vagy talán félelmet? Sosem hagynám el!
– Akkor miért akar veled találkozni, engem nem akar megismerni? Érdekes, az én barátaim veled is akarnak találkozni!
Majdnem a torkán akad néhány szó, de én csak felveszem a táskám, nyitom az ajtót, nem akarok vele többet vitatkozni.
– Semmi szia, vagy szeretlek? – szólok vissza neki az ajtóból.
– Miért, te mondtad?
Marnak a szavai, de csak ...

Nincs értelme a csipkés tangának, ahogy a fűzőnek sem, ha azt látom, hogy este nyitva a lencsetartód. Mit tegyek, ha a géped kikapcsolva hever a kanapén, és a párna is csak az illatodat őrzi? Nem forgolódsz mellettem, nem látom azokat a pici, sós gyöngyöket a homlokodon, amiket úgy utálok, ha rám kened.

Nyomott csend ül a lakáson, mintha csak édesen aludnál, ölelve a kispárnát, holott csak a tányért hagytad magad után üresen, árválkodva a konyhapulton, benne a villával. Én sütöttem a sütit, amit olyan gyorsan megettél, mintha annak nem is ott lenne a helye, hanem a hasadban. Szeretem, ha megeszed a főztöm, vagy amit sütök, végre büszke lehetek magamra; anyu, azt is szereti valaki, amit én csinálok!

Büszkeség? Meglehet...