Hazudj még, hogy elhiggyem, itt vagy! Hazudj, hogy elviszel! Hazudd, hogy megint az ölembe fekszel, és a zuhanyzóban is hozzám simulsz! Hazudd, hogy megcsókolsz!

Mintha a lelkem kiválna  a testemből, mikor mögötted ülök a Harley-don, csak a száguldást érzem, az ellenállást; nem illesz bele a tömegbe. Sem te, sem ez a kapcsolat. Csak édes hazugságokkal csábítjuk egymást, mintha ez mindig ilyen szép maradna! Kit érdekel a jövő! A most érdekel, hogy hideg a dzsekid, a kezed a kormányon, végigsimítok a combodon, és legszívesebben itt, a motorodon lovagolnálak meg!

Nem tudom a neved, vagyis tudom, de nem mondhatom ki, az összetörné a tükröt, amiben előttem vagy...

Szikrázó napsütés, míg én siettem haza Jamie-hez. Egyberuha, kezemen a táskám, ám csak arra figyeltem fel, ahogy pár ember áll az utca közepén.

Tom, a bátyám gitározott, gyönyörű spanyol gitárján, David, az egyik haverja dobolt egy ládán, amin ült, míg egy teljesen ismeretlen férfi életem legromantikusabb dalait énekelte. So help me girl…

Jamie csak állt előttük, zöld szemei csillogtak, míg szakálla alól világított boldog mosolya. A táska az aszfalton landolt, míg én szerelmesem karjaiban találtam magam, andalgó, finom kis muzsikára. Szorosan átkarolta a derekam, ide-oda ringatóztunk, közben ajkunk finoman összeért, ahogy szokott. Gyengéden, édesen.

Jamie utál táncolni, de ezt a lassúzást valamiért szereti...

Sikítva ébredtem… hideg verejtékemben úszom, hideg szél fúj az ablakon, át a lakáson. Jamie nincs mellettem. Hol van? Kapok a telefonomhoz, sem egy üzenet, sem egy hívás, semmi. Hol van a párom, akinek mellettem kellene lennie?

Bolyongok egy világban, ahol magamra maradtam. Azt álmodom, bántanak. Kristóf bánt. Jamie-t keresem, kétségbeesetten, de ő nem tesz semmit. Azt sem tudom hol van. Egyedül vagyok.

Ennek nem lesz jó a vége! Félek. Egy ismerős kéz nyúlik felém, de nem akarom!

– Csak had’ érjek hozzád! – kéri, de az ágyon, ahol előttem fekszik keresztben, csúszom hátrább. Valaminek nekiütközöm, rettegek. A mögöttem lévő ember mond valamit, de nem értem, csak ahogy Kristóf előttem fekszik, nem akarom látni sem...

Itt fekszik mellettem. Szakálla összevissza kócolódva, amit olyan gondosan fésülget, haját megint le kéne vágnom… nincs kedvem felkelni sem, csupán odabújnék meztelen hátához, hogy érezzem puha bőrének szédítő illatát.

Egy mentőautó száguld el a közeli úton, víjjogva, mint valami madár, közben a villamos csikorgását hallani. A szellő kellemesen befúj, végre hagy minket aludni, ugyanis eddig vagy nagyon meleg volt bent, nem járt a szél az emeletre, vagy olyan hideg, hogy a lakás vacogva csapta be az ablakokat. Mintha valami pléd lett volna, magára húzza ha fázik.

Eszembe jutott, mikor Jamie még csak udvarolt; verseket mondott. Késő éjszakánként hallgattam megnyugtató hangját, amivel folyamatosan játszadozott...

Mit jelent neked az a sárga, büdös kis növényke, ami minden parkban ott van? Minden utcán, téren, járdán, útszegélyen. Nekem az otthont; anyu nyírja a füvet, szenved a vezetékkel, te pedig elé szaladsz, a térig érő fűbe veted magad, és letéped a leghosszabb szárú virágot. Aztán mellette megtalálod a még annál is hosszabb szárút, amit odateszel, előtte áthúzod, és mögé fogod a kis kezeddel, de el ne engedd! Még csak pár szálad van, ebből még nem lesz koszorú!
Kígyózik mögötted a fűben egy sárgászöld, kötélnek tetsző tárgy, ám, ha hozol egy kis darab cérnát, én összekötöm neked, hogy a kis fejedre tehesd. Így ni! Gyönyörű vagy, kis Hercegnőm!
Meséltem már a három pillangó történetét? Tágra nyílt szemekkel nézel rám, míg hallga...

 Csörömpölve csattant a tányér a krémszínű taposóra. Torkom szakadtából ordítottam Jamie-vel, legszívesebben mezitláb tapostam volna a cserepekbe, inkább gyötörjön a testi fájdalom, mint az, ami most történt.
– Eszemben sincs elbaszni a barátságomat vele! Egyszer már megjártam ezt, még egyszer nem fogom!
Jamie zöld szemeiben valami idegent láttam, értetlenséget, vagy talán félelmet? Sosem hagynám el!
– Akkor miért akar veled találkozni, engem nem akar megismerni? Érdekes, az én barátaim veled is akarnak találkozni!
Majdnem a torkán akad néhány szó, de én csak felveszem a táskám, nyitom az ajtót, nem akarok vele többet vitatkozni.
– Semmi szia, vagy szeretlek? – szólok vissza neki az ajtóból.
– Miért, te mondtad?
Marnak a szavai, de csak ...

Nincs értelme a csipkés tangának, ahogy a fűzőnek sem, ha azt látom, hogy este nyitva a lencsetartód. Mit tegyek, ha a géped kikapcsolva hever a kanapén, és a párna is csak az illatodat őrzi? Nem forgolódsz mellettem, nem látom azokat a pici, sós gyöngyöket a homlokodon, amiket úgy utálok, ha rám kened.

Nyomott csend ül a lakáson, mintha csak édesen aludnál, ölelve a kispárnát, holott csak a tányért hagytad magad után üresen, árválkodva a konyhapulton, benne a villával. Én sütöttem a sütit, amit olyan gyorsan megettél, mintha annak nem is ott lenne a helye, hanem a hasadban. Szeretem, ha megeszed a főztöm, vagy amit sütök, végre büszke lehetek magamra; anyu, azt is szereti valaki, amit én csinálok!

Büszkeség? Meglehet...

Reidar is megérkezett, kezdődhet az ebéd. Fekete pólóban, kockás, világos nadrágban. Átlagos, szőkésbarna, kék szemű, enyhén szeplős férfi, aki pár nap múlva tölti a harmincat. Teste kidolgozott, bármely más hapsi irigyelhetné, mert nem az az izomagyú-típus, a nők döglenek utána. Mi, rokonok sajnos nem tehetjük meg, pedig nekünk nem is vérrokonunk; az édesapja évekkel ezelőtt elvette egyik unokatestvéremet, ő akkor már érett pasi volt. Azóta, az apja meghalt, de ő szerves része a családnak. Minden összejövetelen ott van, segít, sosem feledkezünk meg róla.
Az asztal roskadásig telve ennivalóval; páran már nagymamám tyúkhúslevesével beteltek, vannak, akikbe fért még...

Kyoko volt a legszebb csaj, akit valaha láttam; rövid, vörös haj jól illett a vékony, zöld szemekhez, a sápadt, hófehér bőrhöz. Apja egy francia katonatiszt, anyja egy japán tanárnő a suliban, francia-japán szakon. Én is hasonló vagyok hozzá abban, hogy nekem anyám francia, apám félig francia. A normandiai partraszállás után a papi nem akart hazamenni Washingtonba, itt maradt a nagyival Párizsban.
Ezen kívül semmiben nem hasonlítunk. Ő egy teljesen átlagos csajszi; imádja a cicákat, a kutyusokat, nem cigizik, nem drogozik, csak leszbikus. Mázlimra én azon kevesek közé tartozom, akik tudják róla. Tesire mindig ketten megyünk be utolsónak, ha akarom, ki is nyalom a kis punciját. Nagyon élvezte addig, amíg el nem mondtam neki a saját titkomat. Shemale vagyok...

Bip-bííp, bip-bííp…
– Mi a… – ébresztő. – Milyen nap van, hányadika?
– Mark, hétfő van! – Klyde, a szobatársam már hajnalban fel szokott kelni, megy le a kondiba és edz, reggel is, délután is. Igazi kidolgozott testű srác, mindenki irigy rá ezért, én nem. Nekem van elég rajongóm, de az a hála, hogy Klyde a haverom. Egyszer elsőben elgyapált egy srácot, mert azt mondta felfújtak a karjai… fél évig az intenzíven feküdt a gyerek, végülis jogosan.
– Klyde, te fogd be…
Életem egyik legnehezebb reggele volt; vasárnap estéhez képest se csaj, se buli, totál józan voltam, korán lefeküdtem, még vizsgákra se tanultam...